A művészet az utcán hever, avagy kik azok az outsiderek?
A londoni Institute of Contemporary Arts nem is olyan régen kerekasztal-beszélgetést szervezett Quickfire: The End of the Art World…? címmel, ahol James Mayor, a James Mayor Gallery alapítója a következő megjegyzést tette: „A múzeumok azt mutatják, amit mondanak nekik!” Mayor e mondattal nemcsak a művészvilág (egyik) problémáját foglalta össze, hanem az OUTSIDER ART létjogosultságát is kifejezte, noha ez nagy valószínűséggel egyáltalán nem állt szándékában, ugyanis a résztvevők az intézményi rendszer előnyeit és hátrányait, valamint a független galériák helyzetét vitatták meg.
A múzeumok már a kultúra szerves részét képezik, viszont egyre több művész vagy magát annak nevező alkotó lázad fel az intézményi rendszer ellen, mivel a tárgyakat akarva-akaratlanul kiállításuk előtt cenzúrázzák. Irdatlan mennyiségű műtárgyat tárolnak egy-egy nagyobb múzem pincéjében vagy alagsorában, amelyek talán örökre rejtve maradnak a látogatók elől, ezáltal megfosztva őket a lehetőségtől, hogy gyarapítsák ismereteiket és tovább fejlesszék esztétikai érzéküket. A kurátorok és intézményvezetők, de még a magángyűjtők is láthatatlan védőhálót képeznek, amely meggátolja a művészetre éhes közönséget a feltételek nélküli befogadói élmény lehetőségétől.
Léteznek azonban outsiderek, akik fittyet hánynak a múzeumokra, az az ellen lázadókra, illetve a művészet íratlan szabályaira is, s a korabeli mesteremberekhez hasonlóan nem feltétlenül a szépségre, hanem a grandiózus formákra és a szokatlan látványra törekednek. Ráadásul műveikkel elsősorban nem másokat akarnak elkápráztatni — bár akadnak kivételek –, éppen ezért közülük sokan úgy mennek el, hogy a nagyközönség számára ismeretlenek maradnak. Emléküket jobb esetben az utánuk maradt tárgyak, látványossággá változtatott otthonok és egyéb helyek őrzik.
Az outsiderek az 1940-es évek közepén léptek először a figyelem középpontjába; a francia Jean Dubuffet az art brut kifejezéssel illette azokat az alkotásokat, amelyek nem a képzőművészeti tradíciók égisze alatt születettek meg. (Az angolszász nyelvterület előszeretettel használja az outsider art kifejezést.) Az art brutot, amely se nem korstílus, se nem stílusirányzat, a függetlenséggel lehet a legjobban jellemezni, mivel Dubuffet szerint a „autonóm inspiráció egy olyan modellen nyugszik, amelyben az alkotó az összes társadalmi és kulturális behatástól elszigetelve él, nem vesz részt iskolai rendeszerű művészeti képzéseken, illetve nincs tudatában a hagyományokan vagy a beállított kompozíciós előírásoknak”.[1]
De lehet-e függetlenségről vagy outsider artról beszélni akkor, ha a tárgy már a múzeumban van? Dubuffet válasza egyértelmű: NEM. „Az art brut autentikus példányának a készítője személyes forrásainak kéretlen gyümölcsének kellene lennie, a személyes víziók függetlenségének és termékenységének idexeként kell értékelni, amelyet haszonszerzésre vagy nyilvános elismertségre való törekvés nélkül készítenek.”[2] A művészek a motiváció tekintetében sem egyégesek: egyesek valamilyen misztikus sugallatnak, belső kényszernyek tulajdonítják, mások nem igazán tudják meghatározni, hogy miért is alkotnak. Abban talán mindannyian megegyeznének, hogy nehéz szavakba önteni, miért lesz valaki alkotó ember — nem művész –, ha nem a pénz és a hírnév hajtja. Sokan talán az őrült jelzővel illetnék őket, ami néhány esetben akár igaznak is bizonyulhat, de többségükre még csak a furcsa melléknevet sem lehetne használni. Mitől más az, aki bélyegek, érmék vagy épp lemezek helyett szemetet gyűjt, hogy abból szobrot hozzon létre?
Mindazonáltal a pszichiátriai betegekkel végzett terápiás gyakorlatok is említést érdemelnek. David MacLagannak már több könyve jelent meg az outsider artról, illetve a művészetterápiáról. 2010. február 11-én James Brett, a Museum Of Everything alapítója és Jarvis Cocker mellett ő is részt vett a londoni Institute of Contemporary Arts szervezte Don’t Call Me Crazy: How we Fell in Love With Outsider Art címet viselő kerekasztal-beszélgetésen, ahol megpróbálták körüljárni az art brut minden lehető aspektusát.
http://www.youtube.com/watch?v=Jk0PndXxSoQ
Mielőtt bármelyikőtök azon kezdene le morfondírozni, hogy Jarvis Cocker, a Pulp zenekar alapító-frontembere mivel érdemelte ki a három szék egyikét, gyorsan közlöm, hogy az angol énekes 1998-ban három kontinens — Európa, Amerika, Ázsia — outsider art szempontjából fontos helyszíneit kereste fel. A meglehtősen hosszú és fárasztó útja során készült felvételeket 1999-ben Journeys into the Outside címmel a British Channel 4 mutatta be.
Az art brut kommercializálódása azonban már azzal kezdetét vette, hogy lausanne-i Art Brut Museum 1976-ban megnyitotta kapuit. Hiába vezette Jean Dubuffet-t a jó szándék, s adományozta oda a tulajdonában lévő art brut kollekciót, hogy a publikum megismerje a tehetséges, de ismeretlen alkotókat, a francia a saját maga által leírt szabályokat szegte meg. A kívülállók művészete megszűnt kívülálló lenni, szépen lassan nemcsak a közönség körében lett népszerű, de a műgyűjtők, műkereskedők is lecsaptak, mert pénzt szimatoltak. Nem véletlenül adott ki David Maclagan könyvet Outsider Art: From The Margins To The Marketplace címmel. Mára tehát elkerülhetetlenül a kapitalista rendszer részét képezi az art brut is, a különféle földrajzi koordinátákkal rendelkező helyek pedig turista látványoságokká váltak. Ez a jelenség azonban semmit nem von le az alkotások értékéből, amelyek mutatják az alkotók fantáziáját, kreativitását és személyiségét is. Sőt, talán éppen a nagyfokú érdeklődés segít megőrizni az utókor számára az outsider művészet remekeit, merthogy nem egynek kétséges a jövője.
További kutatás céljából látogassatok el a következő weboldalakra!
[1] Dubuffet’s ideal of autonomous inspiration rests on a model of the creator being somehow insulated from all social and cultural influences, devoid of all schooling in the arts, and unaware of traditions or preset compositional formulae.
[2] The authentic specimen of art brut should be the unsolicited (kéretlen) fruit of its maker’s personal resources, being of value precisely as an index of the fertility and independence of individual vision. It should furthermore be made without thought of financial gain or public recognition.
