„Az élmény az, amivel megfoghatók az emberek”
Interjú Tornyánszki Éva dizájnmenedzserrel
A Kultúrgorilla dizájnmenedzsment vállalkozást talán már senkinek sem kell bemutatni. Nevükhöz fűződik többek között a bécsi Design Héten debütált Guide the Diver! projekt és a Studio Nomad csapattal közösen tervezett archaikus, sziklaformájú elemekből álló, de az okosváros eszközeit használó bútorgarnitúra, a Parázs. A dizájnmenedzser csapat egyik alapítójával, Tornyánszki Évivel, a Fekete Kutyában beszélgettünk még 2015 októberében.
A Kultúrgorillát Göttler Annával és Oravecz Julival csináljátok közösen. Hogyan ismerkedtetek meg?
Egy másfél éves kiegészítő képzésen tanultunk együtt, aztán amikor 2010-ben elindult az első design- és művészetmenedzsment mesterképzés a MOME-n, akkor a csapat egyik fele a levelező szakról átment arra — többek között Göttler Anna meg én is. Ott találkoztunk Oravecz Julival, aki azóta a harmadik tagunk.
A nevetek egyáltalán nem rendhagyó, viszont az eredetéről nem sokat tudni. Miért pont Kultúrgorilla?
A levelező szakon inkább képzőművészettel kapcsolatos feladatokat kellett végeznünk, s Baglyas Erika, aki egy szuper képzőművész egyébként, tartott egy órát, ahol kiállításokkal kellett foglalkoznunk. Kitaláltunk egy platformot, amely arról szólt, hogy különböző kiállításokról adunk híreket. Ezt élelmiszerboltként (art marketként) vizualizáltuk: a zöldségek a friss/időszaki, a konzervek az állandó kiállításokat reprezentálták, az árufeltöltők gorillák voltak. Akkor arra gondoltunk, hogy miért ne hívhatnánk azokat kultúrgorilláknak.
A ötleteléskor történt, hogy a friss tavaszi fűben sétálgatva a Városmajorban beleléptem egy picike Kinder-figurába, egy zöld gorillába, amelyet azóta mindig viszünk magunkkal. Arra már nem emlékszem, hogy ez maga a kiváltó ok volt vagy csak erősített minket a gondolkodásmódunkban, de végül a Kultúrgorilla név mellett döntöttünk.
Milyen gyakran találkoztok egymással, hogy átbeszéljétek a terveket?
Majdnem minden héten találkozunk, attól függ, Anna mikor tud hazajönni [Bécsből], de az online munkának/megbeszéléseknek köszönhetően is tudunk haladni. Például ha én kapok egy ajánlatot, azt rögtön elküldöm mindenkinek, létrehozok egy megosztott dokumentumot, elkezdünk beleírni, s ha szükséges, találkozunk és ötletelünk. Befolyásoló tényező a projekt aktuális állapota is, a megvalósításhoz közeledve egyre sűrűbben találkozunk.
Milyen kihívásokkal kell megküzdenetek egy-egy projekt kapcsán?
Hú, nagyon sok mindennel! Például néha hihetelen küzdelem, hogy meggyőzzük a megbízót az egyszerűsítésről, hogy mi lenne, ha a könnyebb fogyaszthatóság érdekében a szöveg helyett infografikákkal jelenítenénk meg a tartalmat.
Továbbá az is kihívás, hogy a programjainkra becsaljuk az embereket, illetve hogy szponzort találjunk. Főleg pénzzel támogató szponzort nehéz találni, nem sok olyan nagy cég van, amelyik támogatna — a saját terméküket könnyebben adják. Egy multi esetében például olyannal kellene előállnunk, ami a cég saját kampányaihoz igazodik.
Melyik projektetekre vagytok a legbüszkébbek?
Minden évben vagy egy-egy kedvenc. Annáé a bécsi Design Hétre vitt Guide the Diver! [Vezesd a búvárt!] projekt, amely során arra kerestük a választ, hogyan lehet a dizájn segítségével a szociálisan érzékeny hulladékgyűjtést megvalósítani. Nyáron elmentünk mélyinterjúzni kukabúvárokkal, illetve a helyi lakosokkal, arról kérdeztük őket, hogy ők mit tennének, mit keresnek, stb. Az eredményt kiállítás formájában prezentáltuk Bécsben, nagy sikerrel.
Az én egyik kedvencem a „slow design” tematika köré épülő, 2012-es Design Héten tartott „slow food” programunk. Infografikai kiállítást szerveztünk tíz grafikus munkájából kiváló szponzorok (Cserpes Tejivó, Marmorstein Pékség, Spiritus Primus) támogatásával. A tipikus, már jól ismert módon zajló catering (asztalon pogácsa és bor) helyett tízesével vittük az embereket egy sötét terembe, ahol csak egy projektor szórta a fényt. Négy videorészletet kellett megnézniük, s mindegyik után kaptak egy hozzávalót. Két és fél perc után már a kezükben fogtak egy szendvicset és egy pálinkát. A végén átszellemülten jöttek ki a teremből. „Ez a catering? Ez rohadt jó” — mondták. A koncepció lényege az volt, hogy idővel fizettek a kajáért.
Mi a jellemzőbb: titeket keresnek meg vagy ti kerestek lehetséges együttműködő partnereket?
Is-is. 2010 óta dolgozunk együtt projekteken, 2012 óta már tudatosan — arculattal, branddel — tervezzük azokat. Napjainkban évente egy nagy, illetve több kisebb projektet menedzselünk. A nagy projektet az elejétől a végéig mi találjuk ki, ahhoz keresünk partnereket, szponzorokat, a kisebb projektek esetében általában minket találnak meg. Azok lehetnek kiállítások, workshopok vagy kommunikációs stratégia/kampány megtervezése. Úgy tudunk fennmaradni, ha szolgáltatásként adjuk el a tudásunkat, mert alapvetően az, amit mi a saját értékrendünk szerint csinálunk, nagyrészt szemléletformáló dolog.
Előfordulhat olyan, hogy valakinek nemet mondotok?
Ha megtaláljuk a projektben azt az értékrendet, amely minket motivál, akkor igazából bármit meg tudunk valósítani. Hogyha az a szűrő, hogy az Kultúrgorilla-projekt legyen, akkor olyan eszmeiséggel nem tudunk azonosulni, amely a miénknek nem felel meg.
Említetted, hogy nehéz szponzorokat találni. Külföldiekben gondolkodtatok esetleg?
A külföldi szponzor akkor játszik, ha itthon relevanciája van az adott cégnek. Miért támogasson egy nagy külföldi cég egy kisebb méretű magyar dizájnvállalkozást? Dolgoztunk már egy-két külföldi kapcsolódási projekten, például a bécsi Design Hétre mentünk tavaly, de ott a Bécsi Városi Önkormányzat, illetve az ottani Design Hét támogatott minket. De külföldi terjeszkedésben abszolút gondolkodunk.
Hogyan képzelitek el ezt?
Vegyük például a Parázs nevű okos utcai bútort, amelyet a Studio Nomaddal együtt a Főkert utcabútor pályázatára adtunk be és amellyel harmadikak lettünk. Ennek köszönhetően elkészülhetett a prototípus, a termékfejlesztést 2016-ban szeretnénk elkezdeni. Mi a koncepciót terveztük és a projektet menedzseltük, a fiúk a formatervezés és a gyártás részét vitték. Örülnénk, ha ezt a terméket fel tudnánk futtatni úgy, hogy külföldre is el tudjuk adni. Ehhez az kell, hogy találjunk külföldi érdekeltségű szponzort, amely támogatja a termékfejlesztést, illetve a kész termék külföldre szállításában is tud segíteni. Érdemes kettős bázisú helyben gondolkodnunk.
Mindenképp Magyarországon folyna gyártás vagy azt is külföldre vinnétek?
Jó lenne, ha itthon tudnánk gyártatni, de meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket költséghatékonysági szempontból is, hogy a fenntarthatóság elve is érvényesülni tudjon. Mondok egy extrém példát: Ha Dubaiban rendelnének egy Parázst, akkor jó lenne azt ott legyártatni, hogy ne kelljen még szállítani is azt.
Milyen visszajelzéseket kaptatok a tágyat illetően?
Az említett pályázat eredményhirdetése után a nyertes bútorokat felállították a Margit-szigeten. A személyes és a sajtóvisszajelzések is azt mutatták, hogy sokan érdeklődtek az esemény iránt. Hozzátenném, hogy valójában a Parázs tekinthető az egyetlen olyan bútornak, amely teljes mértékben megfelelt a pályázati kiírásnak, azaz hogy legyen innovatív.
Miért tekinthető a Parázs innovatívnak?
A Parázsnak az az érdekessége, hogy az a tábortűz analógiájának értelmezése a 21. században; a központi elem most már nem a tűz, hanem az internet. E körül található három-öt ülőhely, amely formavilágában markánsan megjeleníti az előképet, az izzó parazsat. Az ülőelemek mozgathatók, összeköthetők, összetolhatók, felállíthatók, tehát többféle funkció szerint használhatók, s tényleg közösségként tudtok leülni, nem úgy, mint például egy pad esetében. A központi elem tetején beépített napelem található, tehát azt nem tudják lelopni és nem is sérülhet. A napelem összegyűjti a napenergiát, és a LED-égők segítségével éjszaka derengő fényt biztosít — amilyen színben csak akarjuk. A beépített wifiszórónak köszönhetően a bútor vonzáskörzetében wifizni lehet az utcán, sőt, USB-vel telefont is lehet tölteni.
Nem gondoljátok, hogy pont az bomlasztja a közösséget, hogy mindenki leül, előveszi a telefonját és azt nyomogatja a Parázsnál töltött idő alatt ahelyett, hogy beszélgetnének?
Kell hogy legyen helye az életünkben a technológiamentes zónának, de be kell látni, hogy ma már a digitális világ hermetikusan nem leválasztható az analógról. A Parázs egy esély arra, hogy párhuzamosan és arányosan kezeljük a kettőt. A hálózat és a megújuló energia elérhetővé tételével benne rejlik a lehetőség, hogy valóban beszélgetések, emberi kapcsolódások alakuljanak ki körülötte.
A honlapotokon írjátok, hogy foglalkoztok az okosvárossal, de kritizáljátok is azt bizonyos szempontból. Kérlek, mesélj ezekről a szempontokról.
A Smart Cityben nagyon vékony a határ a kényelem és a kiszolgáltatottság között. A kiterjedt technológiai rendszerekben benne rejlik a veszély, hogy az emberi kapcsolatokat kiüresítik, automatizálttá, zárttá teszik a mechanizmusokat, nem hagyva kitörési pontokat az esetleges változtatásokhoz, ami pedig a demokratikus működés alapja. Mi az okosvárost nem „high-tech”, hanem „low-tech” fejlesztésekkel képzeljük el. Kommunikációs eszközökkel vagy olcsóbb megoldásokkal is lehetséges okosan/praktikusan működő városi környezetet kialakítani, ahol tere van az organikus fejlődésnek.
Minden évben jó pár tervező debütál különféle termékkel a piacon, közben a fogyasztói társadalom kritikája sem igazán hagyott alább. Hogyan érvényesül így a fenntarthatóság?
Az egy tervezési szempont, hogy tervezz olyat, amely javítható. Ha a tervezők ezt az eszmét képviselik, akkor az általuk tervezett tárgyak alkatrészei kicserélhetők, bővíthetők, átalakíthatók használatuknak megfelelően. Szuper példa erre az eindhoveni Dave Hakkens phone blockja, amely blokkokból tevődik össze, s ha az egyik alkatrész elromlik, akkor csak azt az elemet kell cserélni. Ez tehát egy olyan tervezési szempont, amely összeegyeztethető azzal, hogy mindig új emberek jönnek, mégis a fogyasztói társadalommal ellentétes gondolkodásmód kicsit megmaradjon.
Mikor és miért döntöttetek úgy, hogy a projektjeitekkel társadalmi problémákra is reflektálni szeretnétek?
Már a csapat formálódásánál tudtuk, hogy melyek azok az eszmék, amelyet mentén dolgozni szeretnénk, de ez egy nagyon hosszú stratégiai-tervezési folyamat, amelyet évről évre elő kell vennünk, hogy meghatározzuk, merre haladunk, mi az, ami személyesen és szakmailag is foglalkoztat minket. Az így létrejött halmazból válogatunk, a társadalmilag érzékeny dizájn például mindnyájunk szívügye.
Egyre több közösségi kezdeményezés az együtt dolgozást, a közös gondolkodást hirdeti. Mennyire szeretnek itthon közösen alkotni az emberek?
Ez nagyon sokszor csak az alulról jövő, civil mozgalmaknál valósul meg, a dizájngondolkodás azonban csak ritkán érvényesül. A dizájn a legtöbb embernek a divatot, a formatervezést vagy a Mercedes áramvonalas kivitelezését jelenti, számunkra inkább a gondolkodásmódot. Sajnos, az oktatás sem segít nekünk. Nagyon szűk az a réteg, amely nyitott a dizájn kevésbé mainstream irányaira, és hajlandó gondolkodni kicsit; sokkal inkább összehozza az embereket egy kocsma, mint az, hogy egy kulturális rendezvényre vagy kiállításra elmenjenek. Néha úgy érezzük, hogy szélmalomharc, amit csinálunk.
Van arra valami mód/praktika, amellyel meg lehetne szólítani azokat az embereket, akik valamelyest távolabb állnak a dizájn világától?
Sokáig tűnődtünk azon, hogy a magas szakmai minőséget képviselő projektjeinket hogyan tudnánk lefordítani az átlagemberek számára, hogy ők is azonosulni tudjanak vele, hogy úgy érezzék, nekik is szól. Arra jutottunk, hogy mindent élményként kell eladni, becsomagolod a minőségi tartalmat. Burkoltan kell mindezt tenni, mert egy hosszú nap után nem biztos, hogy még gondolkodni szeretnének, hiszen az megint csak fárasztja őket. Az élmény az, amivel megfoghatók az emberek.
Kik tartoznak a ti célcsoportokba egyáltalán: városi fiatalok, idősebbek, netán gyerekek?
A célcsoportunkba tartoznak mindazok, akik nyitottak arra, amit csinálunk. Alapvetően városban él — vidéki városi is lehet. A programjaink során nagyvárosi élethelyzeteket szoktunk bemutatni vagy megpróbálni jobbá tenni az eszközeinkkel. A célközönségünk is ennek megfelelően alakul.
Vidékben, például falvakban, nem is gondolkodtok?
Partnerként vettünk részt a MOME EcoLab által szervezett Lenkeprojektben. Bódvalenkén kb. kétszázan élnek mélyszegénységben, többségük roma. A résztvevő gyerekek egyrészt rajzolhattak, másrészt szakácskönyvet készítettünk felnőttek segítségével. A könybemutatóra elhívtuk Mautner Zsófi bloggert, a Romani Platnit, hogy főzzenek nekünk, valamint a Csornán alapított Romungro Gipsy Band cigányzenekart. Sőt, tervezőktől szereztünk egy csomó gasztronómiához kapcsolódó tárgyat, amelyeket aztán aukción lehetett megvenni vagy tombolán megnyerni. A belépőjegyekből, a könyvásárlásból és az aukcióból származó bevételből élelmet vettünk és a falubelieknek adtuk, hiszen két hétig ott dolgoztunk. Részben támogatás, részben köszönet volt. Ilyen módon tehát már kapcsolódtunk vidéki kistelepüléshez, de itt is igazából a nagyvárosi emberekhez szóltunk, hogy figyeljenek arra, hogy a nagyvároson kívül, Budapesttől kétszáz km-re hogyan élnek az emberek és hogy mit tanulhatunk tőlük.
Fogékonyak voltak a városiak a projekt iránt?
Ó, nagyon nagy buli volt! A Gorillának a YouTube-oldalán megnézhető egy kétperces videó a Lenke-bálról. Az jól visszaadja az est hangulatát.
https://www.youtube.com/watch?v=KL6UMb2KvwM
Remek, ha tényleg ilyen sokan felkapták erre a fejüket és érdekelte őket a rendezvény, a téma, de hosszú távon is elindult valami a változás az emberekben?
A nagy Gorilla-barátok rákaptak, követnek minket, részt vesznek a programjainkon, illetve szoktak jönni hozzánk szakmai gyakornokok is. Én nagyon szeretek egyetemistákkal és középiskolásokkal dolgozni, közülük mondták páran, hogy „ó, hát akkor én ebből írom a szakdolgozatomat”, vagy látod azt, hogy később mit tervezett, tehát a tervezési gondolkodásába beépült az, amit nálunk megfigyelt. Ezek nagyon jó érzésékkel töltenek el bennünket.
Egyrészt ezek adják vissza azt, hogy milyen hatást érünk egy-egy projektünk kapcsán, másrészt az, amikor látjuk, hogy a téma, amellyel foglalkozunk, egyszer csak hullámszerűen elterjed és több csoport is ezzel kezd foglalkozni. Ennek nagyon örülünk, mert látjuk, hogy hatott rájuk. Hátha egyszer elérjük azt a kritikus tömeget, hogy az átlagember is végre felfigyeljen rá. Ez is egy olyan hatás, amely miatt szintén azt érezzük, hogy amit csinálunk, az nemcsak egy program, hanem egy lökés, egy trendszerű dolog.
