Csak céltudatosan!
Interjú Buzás Aliz grafikussal
Buzás Alizról nem is olyan rég írtunk, viszont a munkáit nézegetve úgy döntöttünk, hogy interjút is készítünk vele. Alizzal az I. kerületben található Rojt és Bojt kávéskuckóban találkoztunk, ahol többek között az egyetemi évekről, a napi rutinról és az alkotói folyamatról beszélgettünk.
Az egyetemi felvételikor célirányosan a MOME-ra készültél?
Hatéves koromban kitaláltam, hogy én bizony művészeti egyetemre fogok járni, mert rajzolni szerettem volna. Ezt a tervet szerencsére céltudatosan véghez is vittem: Szegedre jártam művészeti középiskolába, aztán egy évet a Kis Képzőbe a Török Pál utcába, majd pedig a MOME következett.
Megmondom őszintén, a Behance alapján nem mondtam volna meg, hogy épp Budapesten tartózkodsz, ugyanis ott London olvasható. Hogy is van ez?
Jelenleg Magyarországon élünk. Most kezdtem újra el az egyetemet: a BA után azonnal felvettek MA-ra, de passziváltam egy évet. A MOME-n jövőre diplomázom.
Mekkora a verseny egyébként? Ezt már sokaktól kérdeztem, de azt látni, hogy folyamatosan jönnek az újabb tehetséges grafikusok, egyszer viszont csak telítve lesz a pálya. Vagy ilyen nem fordulhat elő?
Szerintem mindenkit azért keresnek meg, amit képvisel — jobb esetben. Ha valaki körülnéz, akkor megfogalmazódhat benne, hogy neki melyikünk stílusa tetszik. Én annyira nem érzem a versenyt, persze biztos, hogy létezik, de nem veszélyes egyáltalán. Továbbá nem mindenki marad a BA után, az osztálytársaim nagy része sem folytatta.
Hogyhogy?
Lehet, hogy nem érezték magukat olyan elhivatottaknak. Ez az egész szakma, hiába látszik olyan jónak, hogy így rajzolgatunk, ezt a mondatot egyébként nem szeretem, de azért nagyon sok lemondással jár. Ha nem ez az életed, akkor nem tudod csinálni.
Neked hogy tetszik az MA?
Nagyon élvezem. Nem is gondoltam volna, mert a BA végén picit besokalltam az egyetemtől, illetve azt éreztem, hogy egy kicsit szét akarok nézni a munka területén. De most meg olyan jó, olyan fellélegzés, hogy újra egyetemre járok, van diákom meg ilyesmi.
Nagyon más az MA, mint a BA. Azért kérdezem, mert én pl. filmelméletet tanultam, és a mesterszakon kb. ugyanazokat a tantárgyakat oktatják, mint az alapképzés során.
Olyan szempontból más, hogy például a BA alatt egy tervezésfeladat minden pontját megadták, a mesterszakon viszont egy jóval tágabb kategóriát kapsz. Az egyik ilyen munka során egy létező utópiának kellett fiktív identitást tervezni. Én a Majmok bolygóját választottam, és a pénzüktől kezdve a ruhájukon és az ételeiken át mindennek utána kellett néznem, s az így összegyűjtött információkat vizuálisan kellett ábrázolnom. Jó ebben, hogy te magad találod ki a témád, így ezáltal az egész sokkal személyesebb lesz. Nem beszélve arról, hogy ismered a saját korlátaidat, és tudod, hogy mit szeretnél kipróbálni. Teszem fel, bőrbe még nem marattál bele grafikát, ezért azzal kísérletezel.
Azt élvezem még a mesterben, hogy mindegyik feladathoz kutatni kell, akár történelmileg, akár tudományilag, és ezáltal nagyon sok új dolgot tanulok. Ezt nagyon szeretem, imádok olvasni, új dolgokat megtudni. Ezzel pedig fejleszthetem is magam.
Semmire nem mondanak nemet akkor ezek szerint.
Szabadon kísérletezhetsz, semmi nincs megkötve, és ez annyira jó. Az egyik projekthez egy budapesti épületet kellett választani, és egy homlokzati motívumból kellett ábécét tervezni. Ott becsengettem a nénikhez, s megkértem őket, hogy hadd menjek be szétnézni kicsit, de csak annyit mondtak, hogy „nem, ide nem jöhet be senki”. Előfordul, hogy az ember különféle nehezítésekkel találja szembe magát, de az emberek reakciója mindig igazán érdekes.
Továbbá az előző évben az a pipás arculat is így készült. Annyi instrukciót kaptam, hogy válasszak egy olyan budapesti vállalkozást, amely már az 1800-as években is működött. E közben a feladat közben találtam rá Gallwitzékra.
De te nem pipázol, vagy esetleg mégis?
Nem, nem pipázok. Volt egy barátom, aki pipázott, annak nagyon szerettem az illatát, ha jól emlékszem, vaníliás dohányt szívott, én viszont soha nem is dohányoztam. A pipázás azonban mégiscsak egy rituálé, a fapipák pedig szépen megmunkáltak. Ez az, ami elsőként megfogott, majd a cégtörténetnek is utánanéztem. Egy cikkben olvastam Gallwizt Györgyről, idézem: „Az az érzésem, akkor is csinálná, ha nem neki fizetnének, hanem ő fizetne, hogy dolgozhasson.” Engem az effajta emberi dolgok úgy meg tudnak érinteni, úgyhogy lényegében ezért is esett rájuk a választás.
Nekik mutattad utána?
Facebookon elküldtem nekik, és akkor visszaírta a kapcsolattartó, aki a honlapot is kezeli, hogy nagyon-nagyon tetszik neki, de többre nem jutottunk. Szerintem ők egy kicsit konzervatívabbak ennél, de ezt nem is azért csináltam, hanem csak úgy magamnak.
Melyik terület érdekel jobban: az illusztráció, a tipográfia és betűtervezés vagy a tervezőgrafika?
Ez egy nagyon jó kérdés, magamnak is fel szoktam tenni. Engem igazából az vonz, amit még nem próbáltam, így nincs olyan határterület, amely kifejezetten érdekelne, én inkább azt mondanám, hogy mindenféle dolog érdekel. Nehézségekkel természetesen mindig találkozik az ember, de azokat igyekszem kiküszöbölni. Én attól érzem többnek magam, ha például betűtervezésben vagy kiadványszerkesztésben fejlődni tudok.
Az egyetemen sem próbálják valamelyik vonalat erősíteni?
Annyira szabad most a mester, hogy egyszerűen nem befolyásolnak ilyen szempontból, hanem azt az utat, amit éppen te választasz a projektjeidhez, azt próbálják a lehető legnyíltabban kezelni és téged is a szerint egyengetni. A döntéseket azonban te hozod, és vállalod a felelősségét annak, hogy rosszul döntesz, de persze, jó dolgok is születhetnek.
Most is van már az egyetemen konzulensed egyébként?
A Képzőn visznek mesterek végig, a MOME-n négy-öt tanár tanít egy-egy félévben, s ők cserélődnek, feladattól függően pedig valakik maradnak. Minél több emberrel beszélsz, minél több szempontot látsz, annál jobb szerintem. Szeretem ezt. A diploma félévében választasz egy embert, akivel konzultálsz, de a 3+2 év alatt nincsen mestered, hanem bárkihez odamehetsz és megkérdezheted a véleményét.
Mennyire bírod a kritikát?
Én szeretem. Utálom, amikor azt mondják, hogy nagyon szép. Azzal mit tudok csinálni? A kritika kapcsán pedig nem feltétlenül fogok mindennel egyetérteni, hanem átgondolom. Ez nem ellenem szól. Sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez csak egy munka, s nem arról szól, hogy milyen a lelkünk. Annyira belőlünk jön és annyira személyes, így mint hogyha a gyerekünk lenne, ezért védi az ember, de el kell tudni engedni, ami sokszor nehéz.
Mellette dolgozol most vagy inkább az egyetemre koncentrálsz?
Most négy-öt egyetemi tervezési feladaton dolgozom, ezért minden munkámat visszamondtam, mert a hétvégék egyszerűen megszűntek létezni. Azt éreztem, hogy tényleg csak az az életem, hogy ülök a gép előtt, mint egy robot. Ez azonban nem működőképes, úgyhogy most éppen nem dolgozom. Egyébként állandóan. Ebben a hónapban megengedtem magamnak egy kis pihenőt, de kisebb munkákkal mindig megtalálnak. A barátaim megkértek, hogy tervezzek esküvői meghívót nekik, amire persze nem mondok nemet. Érezni lehet némi nyomást tehát, de nagyon szeretem a munkám.
Milyen a manuális és a digitális aránya nálad?
Nálam a manuális több, mint az átlag. Én mindig mindent papíron rajzolok meg, ott okoskodom ki a dolgokat. A logóknál sem az Illustrator megnyitásával kezdem, hanem előveszek egy füzetet. Mivel vázlatfüzet-mániás vagyok, egy hónap alatt kettő biztos betelik.
Hogyan jellemeznéd saját magad és a stílusodat röviden?
Huh. Ezen még sosem gondolkoztam.
Azt szokták mondani, hogy rendelkezem valamiféle sajátos stílussal, de én nem tudnám jellemezni. Mármint én nem törekszem soha arra, inkább az egész intuitív módon történik. Sokszor előfordul, hogy megérzésekből dolgozom, és nem tudom megmondani, hogy valami épp miért lett sárga.
Mottód van?
Van egy kedvenc mondatom. Biztos te is érezted már, hogy úgy feküdtél le, hogy abból a napból mindent kihoztál, a megvalósításra váró tervek elkészültek vagy épp eljutottál valameddig a munkádban, mindent megcsináltál, és már nem igazán tudtál volna többet hozzátenni. A japánok ilyenkor azt mondják, hogy jó nap ez a halálra. Ez akármennyire is rosszul hangzik, egy szuperjó mondat, mert tényleg megkönnyebbülve fekszel le.
Mennyire tartod fontosnak az online jelenlétet?
Én a Behance-et tartom a legfontosabbnak, a tumblrre simán felrakok olyan cuccokat, amiket nem raknék fel a Behance-re, mert az egy személyesebb blog. A Behance-en keresztül sokkal több megrendelésem bejön, akár még külföldről is. Az e-mail címem is olvasható, és kéthetente random emberek írnak. Az online jelenlét tehát nagyon fontos, mert így találnak rád. De az egyik barátnőm például sehova nem tesz fel semmit, mert annyira maximalista, mégis sok megbízást kap, mert a neve száll a köztudatban. Nem ezen múlik tehát, de én így kezelem a munkáimat.
A Behance-ről egyébként folyamatosan szedem le a munkáimat, mert már úgy érzem, ciki felvállalni őket. Én úgy frissítek, hogy törlök. Töltöm fel, persze, az újakat is, de néha szoktam szelektálni. Általában két héttel később már azt érzem, hogy másképp is csinálhattam volna az egészet. Szerintem ez viszi előrébb az embert, persze mértékkel kell leszedni a cuccokat, mert a végén nem marad semmi.
A munkák között szelektálsz?
Egy film azzal keresett meg, hogy storyboardokat kellene rajzolni, ami remek lehetőség lett volna, viszont le kellett mondanom. Ha úgy érzem, hogy nem tudnék annyi energiát belefektetni, hogy jó érzéssel tudjam kiadni a kezemből, akkor nem vállalom el. Semmi értelme nincs, hogy én rosszul érezzem magam, az eredménnyel pedig elégedetlen a megrendelő. Legtöbbször időhiány mondok le valamit.
Hol dolgozol? Otthon, egyetemen vagy esetleg közösségi irodában?
Az egyetemen is szoktam, de leginkább otthon. Nem tudnék közösségi irodában, mert én szétpakolom a 26 rajzlapomat meg a négy tollamat, illetve nekem kell az, hogy ellegyek, csináljak magamnak egy jó kis teát a pöttyös bögrémbe, szóval megadom a módját.
Hogy tudod elválasztani a magánéletet a munkától így?
Nem úgy kell elképzelni, hogy reggeltől másnap reggelig otthon ülök, hanem mindig beiktatok munkaórákat a napomba, előfordul, hogy csak délelőtt vagy csak délután dolgozom, közben viszont szervezem az életemet. De amúgy néha hétvégén is sokat dolgozom, emellett nagyon sokat edzek — a sport kizökkent a mindennapokból. Jellemző rám, hogy ha kapok egy feladatot vagy munkát, akkor pánikolni kezdek kicsit, ilyenkor jó, ha valami kikapcsol.
Ha már túllendültél ezen az időszakon, akkor két irány közül már könnyen tudsz dönteni?
Általában megpróbálok felvázolni magamnak három irányt, és alszom rá egyet-kettőt, hogy melyik lenne a legjobb, melyik milyen lehetőség rejt. Az irányok megléte után már könnyedén megy minden, amíg azok hiányoznak, addig kerít hatalmába egy szorongó érzés, hogy nekem ezzel nem is kellene foglalkoznom, mert nem értek hozzá.
Mi vet véget ennek az időszaknak? Honnan szerzel ihletet?
Szerintem a ráhangolódás rendkívül fontos. Ötletet szerezhetsz a netről, tehát inspirálódhatsz akár a Behance-en, akár a Pinteresten, de az is csak bizonyos mennyiségben jó, mert utána rád telepszik az az érzés, hogy megint mindent kitaláltak. Aztán el kell kezdeni, amikor már annyira felbosszantod magad, hogy most már muszáj.
Előfordult olyan, hogy a pánikrész kimaradt és minden simán ment?
Amikor azt érzem, hogy nincs tétje vagy amikor magamnak csinálok valamit, de máskor mindig. Most pl. az egyetemen a másik munka a fóbia témaköre köré épül, és a saját fóbiáddal kapcsolatban kell egy kiadványt tervezni. Én nagyon félek a repüléstől: felülök a gépre, elkezd folyni a könnyem és kitöröm a mellettem ülő kezét. Már, amikor rágondoltam, rosszul éreztem magam, de már élvezem. Az lehet a bajom egyébként, hogy nem én uralom a helyzetet, pedig általában nem vagyok kontrollfreak.
Az mennyire gyakori, hogy akkor akadsz el, amikor már túljutottál a pánikon és belekezdtél a munkába?
Örülök a visszajelzésnek, hogy a terv jó, de lehet, egy másik irány jobb lenne. Akkor persze átgondolom, de akkor sem érzem azt, hogy elakadtam volna. Amikor már elindult a dolog, akkor sokkal határozottabban tudom, mit szeretnék, csak az elején a kitalálás, az a nehéz. Egy csomót kell húzogatni, de utána már működik a dolog.
Hogyan néznek ki a napjaid?
Olyan 8 körül kelünk, én imádom a reggelt, az a legjobb időszaka a napnak. Megreggelizünk a barátommal, ő bemegy dolgozni, utána e-mailek, kicsit behance-ezek, inspirálódom és utána összeírok egy listát, hogy mi a legfontosabb vagy épp mihez van kedvem. Általában 2–3 körül sikerül befejeznem, amit szerettem volna, hétfő és kedd délutánonként pedig bemegyek az egyetemre. Szerdán, csütörtökön és pénteken tervezésóráim vannak, ahol be kell mutatnom a prezentációkat, hogy hová jutottam el. Akkor meg egész napot az egyetemen töltöm, majd hazajövök és dolgozom. Minden hétköznap egy fél órát szoktam edzeni és heti kétszer járok úszni. Ezek színesítik a napjaimat.
Ügyfelekkel szoktál találkozni vagy inkább csak online kommunikáció formájában tárgyaltok?
Az attól függ. Először általában mindig személyesen találkozunk, hogy megtaláljuk a közös hangot, illetve hogy kiderüljön, egyáltalán tudnék-e vele dolgozni, viszont nem minden egyes fázisnál találkozom velük személyesen. Szerencsére több, művészeti szakirányú barát vesz körül, szóval az építésztől a textilesen át a keramikusig minden, ezért, ha bármit kitalálok, felhívom az egyiket, hogy némi segítségre lenne szükségem, pl. szitázni kellene valamit. Ez nagyon hasznos, és emiatt nagyon szerencsésnek is érzem magam.
A MOME, gondolom, fenntart egy műhelyet.
A Kinizsi utcában, az Iparművészei Múzeum mellett található a Textil Tanszék, ott tudunk szitázni. Szembe vele találjuk a Heinrich udvart, ahol az egyik barátnőm tart fent műhelyet. Ott szoktunk együtt dolgozni.
Az ügyfelek milyen módon keresnek meg? Az a jó, amikor több információt kapsz vagy épp az hátráltat? Inkább azt szereted, amikor teljesen rád bíznak mindent?
Az jó, ha több információt kapok arról, ő mit szeretne, de úgymond szabad kezet ad. A Café 42-nek terveztem csomagolást, és ott az ügyfél csak annyit mondott, hogy 42 és Galaxis Útikalauz Stopposoknak, a többit pedig rám bízta. Ebből egy remekbe szabott projekt született. Ő is imádja, és a személyes találkozó is egy élmény volt, mert ő egy nagyon kedves, bohókás ember. Maximálisan átjött az ő személyének a hangulata, és így sikerült az ő kávéját létrehozni: ketten gyúrtuk össze, hiszen az ő része is benne van, illetve az enyém is.
Olyan előfordult, hogy valaki nem hallgatott rád, és csak azért is a saját útján akart haladni?
Persze, és akkor nem teszem fel sehová a munkát. A legelső megbízásom során bolgár nyelven tördeltem kiadványokat. Kérdeztem az ügyféltől, hogy a cirill betűket hol kell elválasztani, de ő csak annyit mondott, majd ráérzel.
Azt legalább tudtad, miről szól a szöveg?
Nem, de mondta, hogy valami szociális témájú dologról.
Mesélnél a mellékprojektedről, a gasztroblogról is?
Mostanában idő és pénz hiányában, mivel egyetemre járok, elég kevés időm jut elmenni, de magam miatt mindenképp folytatni fogom. Nagyon szeretem. Az már kevésbé tetszett, hogy e-mailben is kaptam meghívásokat, hogy vacsora fejében menjek el és rajzoljak. Nekem az már túl üzleti dolgot jelentett, s el is ment kicsit a kedvem tőle, mert nem ezért csinálom. Egy olyan helyre megyek el, ahová én akarok, s azért, mert én terveztem úgy.
Így egy kicsit olyan, hogy akkor rosszat nem is mondhatnál.
Igen, ezt éreztem én is, ezt az elvárást, és a marketingesük írt ráadásul nekem. Pont azért kezdtem el ezt, hogy kikapcsolódjak a munkából, s ez megint egy munka lett volna. Akkor ezért álltam egy kicsit le vele, most meg az egyetem miatt, illetve sok más dologgal is foglalkoznom kell. De amúgy még mindig nagyon szeretek rajzolgatni helyeken.
Csak étterem vagy bármi lehet igazából?
Ez a blog éttermekre fókuszál — igazából akkor tudok gondolkodás nélkül rajzolni, amikor beülünk valahová vacsizni vagy ebédelni. Lerajzolom, amit elém tesznek. Egy-két ismerősöm meg is jegyezte ezt. Mondtam is nekik, hogy igen, pont így, és ez remek, mert így kikapcsolódhatom, s olyan ez, mintha leúsznék húsz hosszt az uszodában. Kell a pihenő néha, mindamellett ez kézgyakorlat is. Egy rajztanárom egyszer azt mondta, hogy ne múljon el nap vonal nélkül, hogy ne legyen olyan, hogy nem rajzolok. Ez olyan, mint amikor nem gyakorolod az idegen nyelveket és elfelejted őket. Az egyik osztálytársam említette nem is olyan régen, hogy kiment a kezéből a rajz, mert olyan sokat használja a gépet. Olyan rossz ezt hallani, ez annyira félelmetes.
Most inkább a számítógép dominál, nem?
Abszolút, de ez nem baj, jól össze lehet hangolni a kettőt. Attól még az érték, hogy rajzol az ember.
Mik a terveid az egyetem után?
Na, ezt minden nap megkérdem magamtól én is.
Londonban például végig dolgoztál?
A kinti projektjeimet is jegeltem kicsit, de azokról még nem lehet beszélni.
Mennyiben különbözött a kinti munkamorál az itthonitól?
Dolgoztam osztrák ügyfélnek, egy white board animációt készítettünk, én rajzoltam meg és egy animátor lány végezte az utómunkát. Az osztrák cég felhívta a lányt, hogy nagyon tetszik nekik az egyik elem és azt ők külön megvennék. Ültem és azon tűnődtem, hogy de jó fejek, hogy telefonálnak. Itthon körülbelül képernyőképet készítettek volna róla, s valakinek a gyereke jól megphotoshoppolta volna. Ez a mentalitás annyira jóleső; értik, hogy ez az én munkám és hogy ezt meg kell vásárolni. Ez a kultúra hiányzik néha itthon az emberekből, egyszerűen nem értik, miért érték az, amit én csinálok.
Mondtad, hogy szeretsz új dolgokat kipróbálni. Több animációs filmet nem szeretnél csinálni?
Minden tiszteletem az animátoroké, de én nem tudnék fél évig ugyanabban a képben gondolkodni. Annyira sok munkát igényel, én szeretem, ha változatosabb kicsit a dolog.
Figyeled az utca vizuális kommunikációját?
Persze, viszont a csúnyaságoknak már egyre kevésbé adok hangot, úgy érzem fejlődök ezen a téren. Persze meglátom, meg kicsit zavar is, de inkább csak jót mosolygok rajta.
Részt vettél a Hello Woodon annak idején. Mesélnél a tapasztalataidról?
Én az elsőn és a másodikon vetten részt. Nagyon élveztem. A kezdet kezdetén még grafikusok is mehettek, nem csak építészek, most már csak építészeket várnak. Olyan embereket ismertem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, és szakmailag nagyon sok mindenben számíthattam rájuk. Szuper hangulat uralkodott a táborban: felkeltünk és együtt ittuk a kakaót százan, mindenki mindenkinek köszönt, és együtt alkottunk valami olyan anyagból, amellyel azelőtt nem dolgoztunk minden nap. Több csapatra osztottak bennünket, a miénk fából csinált ábécét, de úgy, hogy nyomtatni lehetett vele a sárba, illetve pólóra is lehetett nyomni a betűket. A pólókon textilfestéket használtunk, és nagyon szép faerezetes mintát kaptunk. Iszonyatosan élveztem a csapatmunkát annak ellenére is, hogy a festék hónapokig nem jött le a kezemről.
Originally published at //hypeandhyper.com/csak-celtudatosan/.
